Szergej Lukjanyenko - Alkonyi őrség

"És ott, a meleg, eleven Föld határain túl, messze az emberektől és az állatoktól, a növényektől és a mikrobáktól, távol mindentől, ami lélegzik, mozog, élni siet – ott mindannyian abszolút nullává válunk. Megfosztva a parazitaként magunkba szívott Erőtől, amely lehetővé teszi, hogy oly szépen és ügyesen vágjunk egymáshoz gömbvillámokat, betegségeket gyógyítsunk és rontást bocsássunk valakire, bankjeggyé változtassuk a juharlevelet, százéves whiskyvé a megsavanyodott tejet.

Minden Erőnk – másoké.

Minden Erőnk – gyengeség."

A Másfélék életében nem igazán akad olyan időszak, amikor elül a vihar, és hosszú időre fellélegezhetnek. Moszkva elpusztulása, egy hatalmas erejű mágikus tárgy felbukkanása vagy épp egy önjelőlt igazságosztó öldöklés sorozata helyett egy eddig csak mítosznak vélt kérdés okoz fejfájást mindkét Őrségnek... sőt még az Inkviziciónak is: lehet-e embert Másfélévé hasonítani? Mindenki egy határozott nemmel válaszol a kérdésre, de vajon igazuk van-e, és biztosak-e egyeltalán saját válaszukban?

Eeeej, Lukjanyenko... áldom a neved! (Kifejeztem ezzel mekkora fanatizmus növi ki magát bennem? :D)

Hat könyvnek nekikezdtem, voltak köztük zseniálisak is, de egy idő után elborult az agyam, és kellett valami más, vagy épp valami, amit könyvként hurcolhatok magammal buszon és nem képernyő előtt pislantva kell olvasni. Felhalmozódtak, de eszembe jutott Lukjanyenko, és hát miért is ne pont ő lett volna a hetedik? :)

Ezt nem szakítottam meg, nem hagytam abba, valahogy nem engedett. Első perctől fogva magához láncolt, egyszerüen tudnom kellett mi fog történni, választ kellett kapnom a kérdésekre (amik nem mindig a sajátjaim voltak).

A történetvezetés nem kevesebb, sőt, talán több izgalmat is nyújt, mint az előző kötetek. Bár szerintem ez az a sorozat, amelyikből mindig a legutóbbi, vagy épp a jelenleg olvasott a kedvenc. A karakterek zseniálisan ki vannak dolgozva. Van köztük olyan, akit már a 3. kötetre (gondolok itt Antonra és Szvetlanára példáúl) mélyrehatóan ismerünk, mégis meglepetést okoznak rengetegszer.

Ilyen a történet is, egymás után teszi fel a kérdéseket, és beékelve kapjuk meg a válszokat, szépen sorjában, hogy azért mindent ne, de valamit mégis megtudjunk.

Áradozni tudok csak, és ilyenkor csak ismétlem magam, úgyhogy kb hajlok a befejezéshez. Aki olvasta az eddigi köteteket, mindenképp kapja elő ezt is, a csalódás egyszerüen kizárt, a szórakozás, körömrágás és a lapok fénysebességű végiglapozása viszont garantált! :) Zseniális!

Ja, ne felejtsem mivel tetéztem mindezt... :D Hogy álltok a filmzenékkel? Vagy inkább úgy fejezem ki magam, hogy insztrumentális zenékkel? Amik akkora erővel vágnak pofán, hogy a kis lelked rögtön az izgalmak csúcsára hág, vagy épp úgy ellazul, hogy a legmélyebb mélyésgekben lebeg? Én imádom őket. Csak úgy meghallgatni, vagy épp olvasás mellé. Na, de a lényeg, hogy találtam naaagyon jókat. Leginkább az Audiomachine együttest ajánlom, akiknek kizárólag ilyen számaik vannak. Ne túl hosszú alkotások, viszont sok van belőlük. Lukjanyenko amúgy is hihetetlenül jó történetének akkora pluszt ad, hogy ihaj! Szúrok is be pár linket ide le, ha esetleg érdekel valakit.

Nnno, tehát imádtam. Kedvenc. Jöhet a következő :)

Kedvenc szereplők: Anton, Szvetlána, Arina, Geszer, Lasz (de úgy valahogy mindenki)

Értékelés: 10/10

És akkor a zenék:

• Epic Score - Supermassive Destruction
• The Used - The Bird and the Worm (intrumental - Clash of the Titans soundtrack)
• Audiomachine - Lost Generation
• Audiomachine - Kill 'Em All
• Audiomachine - Lachrimae

szerintem zseniálisak... remélem valakinek tetszenek még :) Oh, és összegyűjtve rengeteg ilyesmi az ő felhasználóján.

Gerald Durrell - Istenek kertje

"- (...) mielőtt még észbe kapna az ember, térdig jár az állatokban. Olyan az egész, mintha megismétlődne a Teremtés, csak még rosszabbul. Egy bagolyból egész hadosztály támad, mire észbe kap az ember, a szobák valamennyi zugában szexőrült galambok tombolnak, a lakás dugig szárnyasokkal, mint egy madárkereskedés, nem is szólva a kígyókról, a békákról és az apró halakról, amelyeken Macbeth boszorkányai évekig megélhetnének."

Az utolsó Korfu-emlékirat... szánom, bánom. Miről szól? Hát Durrellék eddig nem hallott kalandjairól. Állatokat és vendégeket fogadnak be idilli kis otthonukba, mi pedig tálcán kapjuk az egészet, tessék csak szórakozni. Mert mást nem lehet a könyvet olvasva. Sokszor morcosan ültem le olvasni, de néhány oldal után kisimultak az összevont szemöldökök, és minden szebbnek tűnt.

Komolyan mondom, elszomorodtam az utolsó mondat elolvasásával, mivel azzal olvastam el az utolsó Korfuról szóló történetet. Neki is kezdtem egy másik Durrell könyvnek, amit már most, 60 oldal után szeretek, de még mindig hiányolom az agyament családját :)

Nem lehet sokat írni, ugyanaz a színvonal, mint az eddigi köteteknél, csak más, új történetekkel, és persze újabb szereplőkkel (persze a régiek is fel-fel bukkannak).

U.i: miközben olvastam nem tudtam ellenállni, és utánakerestem néhány ismeretlen állatkának, és megérte :D Ajánlatos megtenni, persze, ha nem ismerjük már őket amúgy is.

Kedvenc szereplő: mindenki

Értékelés: 10/10

És akkor aki a legjobban megtetszett: (kattra megnő, nem megijedni :)

Nem tudom mennyire vagytok kibékülve a pókok népével, de valljátok be, az Eresus Niger igenis szép!

Christopher Moore - Csak egy harapás

"Naszóval Foo végre hazaért, és én a karjaiba ugrottam és a földre nyomtam egy olyan mély nyelvessel, hogy éreztem lelke fahéjas pirítósát, aztán pofán vágtam, nehogy azt higgye, ribanc vagyok. (Kuss, felállt neki.)"

Elérkeztünk a vámpír-komédia befejező kötetéhez. Mint már megszoktuk, Moore vámpírjai nem csillognak, nem vegetáriánusok, viszont köddé tudnak válni, elégnek a napon, vérrel táplálkoznak (nem szivárvánnyal) és hát viccesek. Őrült dolgok történnek velük, de nagy részüket maguknak keresik.

Úgy döntöttem nem írok fülszöveg-pótlót... mint az eddigi köteteknél, minden folytatódik onnan, ahol abbahagytuk. De hogy olyanok történnek, amikre egyeltalán nem számítottunk, az is biztos. Mert hát (mint a borító is erősen sugallja) lesz itt vámpírmacska, vámpírpatkány, katanával szaladgáló kínai manus, UV-dzseki... túl sok lenne felsorolni :).

Tetszett, vicces volt, izgalmas, meg minden. De valami mégsem volt az igazi. Szerintem az első kötet, a Vérszívó Démonok volt a sorozat legjobb része, így visszagondolva. Mindegyik kötet nagyon jó, de nekem valahogy a színvonal egy enyhe lejtőn kötött ki.

Abby Normalt ugye már ismerjük az előző részekből, no hát itt is kiveszi a részét rendesen a történésekből. Folytatja példáúl a naplója írását is, ami nekem a legviccesebb részeket jelentette. Sokan nem szeretik az ilyen beszédet, az ilyen embereket, a túl szlenges mondatokat, és azt kell mondjam, hogy én is csak mértékkel szeretem. Ha valaki a való életben így beszélne a környezetemben, egy idő után biztosan megunnám, és kevesebbet társalognék vele. Viszont Abbyre nem lehet haragudni, olyan kis naiv, csali és hát elsősorban egy feltűnési viszketegséges kamasz, aki az utolsó percig lázad.

Különösen tetszettek a részek, mikor pentagrammát rajzolt a húga fejére, vagy amikor felhívta az öngyilkos segélyvonalat, persze azzal a kéréssel, hogy öljék meg.

Úgy gondoltam, hogy csak ömleni fog belőlem minden a könyvről, mert ő is ömleszti nekünk az eseményeket, de nem igazán tudok többet írni. Jó könyv, sokat lehet rajta szórakozni, sőt, ha az ember jó kedvvel ül le olvasni, hangosakat is lehet rajta nyeríteni.

Összességében tehát jóra sikerült Moore vámpír cirkusza, alaposan kiparodizált mindent, minden oldalból :)

Arra vagyok kíváncsi, ezek után milyen új ötlettel rukkol elő. Bár még az Ördögöd van! olvasásra vár, annyira idegesít, hogy nincs több könyve lefordítva, hogy szemezgetek az angol kiadásokkal... előbb-utóbb úgyis angolul kell olvasnom magyar-angol szakon. :)

Értékelés: 9/10

Kedvenc szereplők: a Császár és a kutyái, Lázár és Betli :) (nagy kutyás korszakomat élem).

U.i: az idézetet a molyról nyúltam le... mivel most hazalátogattam, a könyv meg Kolozsváron trónol a polcon :)

David Gemmell - Legenda

"Mindenki megtörhet, bármilyen erős a lelke. Mélyen mindenkiben létezik egy gyenge pont, amit csak a sors szeszélyes kegyetlensége képes megtalálni. Egy ember ereje a gyengeségének felismeréséből fakad."

Ulric, a nadírok ura ostrom alá veszi a drenai birodalmat, célja hogy egy nagy nadír birodalom jöjjön létre. Harc vagy behódolás, mindenki választhat, de a nagy nadír hordával szemben kevés esélyük van. Egy drenai erődítmény, Dros Delnoch azonban a harcot választja. Druss, az élő legenda, segítségét kérik, úgy érzik, vele lenne esélyük a győzelemre.

Nem túl bonyolult felvázolni, mirol szól nagy vonalakban a regény, én mégis képtelen vagyok egy épkézláb fülszöveg-pótlót összehozni... nézzétek el nekem. :)

Nimánál láttam még anno, mennyire tetszett neki a Rigante-ciklus Gemmelltől, és már amúgy is szemezgettem vele, de kellett ez a löket. Viszont a Rigante-ciklus köteteit -4 könyv- nem találtam meg sehol teljes egészében, így a Drenai "saga" -12 könyv- mellett döntöttem. (Amit szintúgy nem találtam meg sem bookline-on, sem máshol elejétől végéig, de e-bookban már csak egy hiányzik a 12-ből... és ugyebár logikusabb tizenakárhány könyvet beszerezni, mint négyet.) Na de a lényeg, hogy az első két kötet ment is a bookline kosárba, akciósok voltak antikvárban, nem lehetett ellenálni.

 Nem igazán csinálok ilyet, de beszélnék most a könyv külsejéről is egy kicsit (van egy olyan érzésem, hogy hosszú bejegyzés elé nézek). A borítón megjelenő kép még hagyján... 94-es kiadás, még jó, hogy nem olyan szép, mint a tíz évvel későbbi Delta Vision-féle borító. De az, hogy Gemmell nevét hibásan (lsd. itt ni, mindjárt, egy L-el írták) jelenítik meg, egy kicsit nagyobb hibának minősül. És akkor még nem is mondtam mennyi elgépelés van belül. Akit dühítenek az ilyesmik, az válassza a Delta Vision féle kiadást, ezt amúgy is csak antikváriumokban lehet már beszerezni. Ezek természetesen nem húzzák le magát a történetet, úgyhogy legyen végre szó magáról az irományról.

Hősi fantasyről van szó, elfek, törpök, mágikus lények nem szerepelnek. Egy csata tervezgetéséről, felkészítéséről, és magáról a harcról olvashatunk. Természetesen a karakterek időnkénti boncolásával együtt.

A regény kulcsfigurája Druss, akinek a neve is félelmet, tiszteletet ébreszt az emberekben. Rengeteg csatát megnyert az óidőkben, százakat ölt meg, már-már félisteni erővel van felruházva. Viszont nem kell neki a dicsőités, elvonul vénségére a hegyek közé, ahol magányosan éli mindennapjait. Dros Delnoch ura viszont a segítségét kéri, és ő némi tétovázás után harcba indul (bár valóban megöregedett... elmacskásodott itt-ott, sajog a térde, fáj a válla). Találtam valahol egy beszámolót, ahol (nem tudom láttátok-e a Gran Torino-t... de) Clint Eastwood karakteréhez  hasonlítják Drusst: sokat megélt, tapasztalt, mogorva, de az utolsó percig becsületes és erős. Van benne valami :)

Druss alakja mellett felvázolódik még Rek, Nyíl, Orrin, Virae, Serbitar (és még mások) karaktere, ami nagyon sokat dob az egész történeten. Ha mindegyikőjükről írnék egy olyan bekezdést, mint Drussról, akkor elvenném a személyes ismerkedés élményét tőletek, úgyhogy nem teszem. Csak annyit mondok, hogy nehezen tudom eldönteni azt is, hogy ki a kedvenc szereplőm, mert mindenkit más miatt szeretek. Van köztük fejlődő jellem, van vicces, titokzatos, szomorú... sőt, az ellentábor urát, Ulricot sem tudom nem szeretni, mert a maga személyében ő is szerethető, bár csak a regény végén ismerkedünk meg vele igazán.

Még egy plusz amúgy a Harmincak megjelenése. Ők rendelkeznek egyedül mágiával az egész történetben. Szerzeteseknek mondanám őket, akik titokzatosak, bölcsek... és szivesen olvasnák egy teljes könyvet is akár róluk.

Tehát nagyon jó könyv! Izgalmas, érdekes, a legváratlanabb pillanatokban meg is nevettet, és garantálom, hogy utolsó oldalak meg is lepnek. Csak ajánlani tudom :)

Kedvenc karakter(ek): Nyíl, Serbitar, Orrin

Értékelés: 9,9/10

Boldog karácsonyt minden könyvblogosnak, és minden kedves látogatómnak! :)

Stieg Larsson - A lány, aki a tűzzel játszik (Millennium trilógia II.)

"Lisbeth Salanderrel nem jó kikezdeni. Az egész világhoz úgy áll hozzá, hogy ha puskát fognak rá, szerez egy nagyobbat."

A Millennium újra készül valamire. Ezúttal a lánykereskedelem mocskos dolgaiba kotor bele. Lisbeth Salander pedig Blomkvist gépébe, ahol őt is érdeklő dokumentumokat talál. Épphogy csak egy kicsit mászna bele a dolgokba, viszont a dolgok rosszul sülnek el. Egyszercsak arra ébred, hogy hajtóvadászat indul ellene, és nem csak a törvény oldaláról.

Mikor a Millennium könyveket láttam, mindig arra gondoltam, hogy na ezt tuti nem olvasom el. Hogy miért, azt már nem tudom. Egyeltalán nem ilyesmire számítottam. Arra nem vettem a fáradtságot, hogy legalább a fülszöveget elolvassam, a borító elég volt, hogy lemondjak róla. Aztán egy este megnéztük a filmet (az első részt), és rögtön megváltozott a hozzáálásom. Rögtön film után felmentem a bookline-ra, de a könyvek ára kicsit visszariasztott. Aztán születésnapomra megkaptam a második kötetet. Mindent félre is löktem, és nekikezdtem. És annyira de annyira jó volt :D

Kicsit féltem, hogy lesznek dolgok, amiket majd nem értek teljesen, mert azért legyen bármilyen jó is a film, valamit biztos változtattak, vagy kihagytak. De nem volt semmi ilyesmi, élvezhető és érthető volt minden.

A krimiket már elég régen félretettem, de most újra megjött a kedvem hozzájuk. Bár ezt felülmúlni nem hinném, hogy sikerülne bárkinek is.

A történetről sokat nem kell mondanom, ahogy láttam, minden blogos (szinte) olvasta már, legalább az első kötetet. Ééés mivel rengeteg gondolat cikázik fel-le a fejemben, annyi mindent mondanék a könyvről, de mégsem tudok összekaparni egy épkézláb mondatot sem... beszélnék egy kicsit Lisbethről.

Lenyűgöző csaj, nem? Átlagon felüli intelligencia, fantasztikus hacker, szórakozásnak matematikai könyveket olvasgat, egyenleteket fejteget... Az író jó kis karaktert alkotott az olvasóknak. Titkok övezik körül gyerekkorát, tudjuk, hogy megtörténtek a "gonosz dolgok", de azt csak hisszük, hogy értjük is, miért. (persze csak a könyv végéig, ott megtudjuk)

Kapunk tehát egy szürke környezetet, ahol egy percet nem unatkoznak a szereplők: bujkálnak, futnak, verekednek, gyújtogatnak, nyomoznak, sírnak, nevetnek... Ráadásul a zárás nem is zárás, az egyik legizgalmasabb résznél csak megszakadnak a betűk, kész, vége mindennek, olvasd a következő kötetet. És hát akarom is, csak előbb be kell szerezni... :)

Abszolute egy újabb kedvenc könyvre találtam.

A bejegyzés kissé összecsapott lett, de nem csodálkozom, több, mint egy hónapja nem csináltam ilyesmit.

Kedvenc karakter: Lisbeth Salander

Értékelés: 10/10

Lobo megörvendezetett minket egy játékkal. Arról szól, hogy 12 hónap alatt olvassunk el 12 könyvet az eddigi, vagy a már új várólistánkról. Elég vonzó, ugye? :) Itt van hát az én 12-es listám:

- J. R. R. Tolkien: Húrin gyermekei

- Stephen King: A talizmán

- George R. R. Martin: Trónok harca

- Steven Erikson: A hold udvara

- Tim Severin: A viking – Odin gyermeke

- Thomas Harris: A bárányok hallgatnak

- Szergej Lukjanyenko: Ugrás az űrbe

- Philippe Boulle: Különös beavatás

- Jeff Lindsay: Dermedt, dacos Dexter

- M. Weis & T. Hackman: A nyári tűz sárkányai

- Terry Goodkind: Az Első Szabály I-II.

- Terry Pratchett: A mágia fénye

Ezek lennének. Rég kiszemeltem már őket, de sosem jutottam oda, hogy nekiüljek egyiknek sem. Hát a 2011-es év remélem elég lesz rá. Majd erőt veszek magamon :)

Előszöris köszönet Tessának, amiért gondolt rám :)

A játék: Melyik íróval és/vagy költővel ülnél le egy jót beszélgetni, és miért?

Elég sokkal... Ha egy kicsit megerőltetem magam, akkor talán leszűkíthetem a kört Tolkienre, Stephen Kingre és Zafónra (de besorolnám még David Eddingst, Rejtőt és Moore-t is).

Tolkiennel azért, mert egyszerűen imádom. És bár elég sok infót lehet találni, hogyan és miből is dolgozott, lennének még hozzá kérdéseim.

Kinggel azért, mert egyszerűen nem tartom teljesen épnek (csakis jó értelemben). Kíváncsi lennék, honnan jut eszébe pl egy gyilkos autóról írni.

Zafónnal azért, meg naaagyon szeretem. Fantasztikus volt minkét könyve, amit eddig olvastam. Elsétálgatnék vele Barcelona utcáin, érintve a könyvben említett helyszineket, közben elbeszélgetni erről-arról.

Eddingsszel azért, mert fantasztikus fantasy-ket ír, Rejtővel és Moore-ral mert mindig meg tudnak nevettetni a könyveik, és kíváncsi vagyok, a való életben is olyan pihentagyúak-e.

Hát kb ennyi, mégegyszer köszönöm Tessának a játékot, ígérem próbálok a közeljövőben postolgatni.

Továbbadnám ppayternek, peti bácsinak és Nimának (bár már biztos megkapták másoktól).

Kaptam játékot :D Köszönöm Amadea! :)

Szóval az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár könyves fesztiváleszt internácionáleszt szervez, lesz könyvelhagyás, társalgás könyvkedvelő emberkék között, író-olvasó találkozó, meg minden. Ezzel kapcsolatos a játék, öt szóra kell asszociálni másik öt szót.

1. Olvasás: pihi, szórakozás, mánia, bódogság, könyv

2. Kortárs magyar irodalom: nem értékelt (oké, ez 2 szó), homály, Örkény, novella, suli

3. E-könyv: monitor, görnyedés, kényszer, rágcsa, szemmeresztés

4. Könyves blogok: társaság,  könyvbarátok, felfedezés,  Amadea és Nima (bár ők személyek, nekem ők jutnak elsőre eszembe ha könyves blogról van szó :p)

5. Könyvtár: régi könyv illat, zsúfoltság, csúnya néni, hajolgatás, (kifele menet) vigyor

Hát ez lenne :) Amadea 5 embernek adta tovább, én is így teszek: @payter, @nima, @Nita_Könyvgalaxis, @peti_bácsi, @PuPilla. Valószínű, hogy már mind megkapták, de nembaj :)

Robin Hobb - A király orgyilkosa

"– Megérezte – fújtatta. – Elkapta a ritmusát. Még nem az igazi, de már érzi. Egy kis gyakorlással tovább fejlesztheti, de jól választott, hercegem. A fejsze a fegyvere.

Igazság lassan bólintott. – Ő pedig az enyém."

A Hat Hercegséget tovább fosztogatják a Vörös Martalócok. Fitz egyre fontosabb alakká növi ki magát egyes emberek szemében. Már nem csak mint a király orgyilkosa tevékenykedik, fontosabb feladatokat is véghez visz, mivel a hercegének szüksége van rá. Mindeközben Elmés király gyanúsan hirtelen ágynak esik, Kettricken királynő még mindig nem találja a helyét és a szipolyozottak Kosvár felé indulnak. Egyedüli segítőtársa a Bolond, aki bár csavaros rébuszokban, de segíteni próbál a fiúnak, illetve Éjszem, a farkas, akivel akarata ellenére szorosan összekötődik az élete.

Úgy döntöttem, minden Hobb könyv után beszúrok egy másikat, valaki mástól. Ezzel csak annyit érek el egyébként, hogy a köztes könyvek olvasása közben csorog a nyálam Hobb után. Így az áhított regénynek úgy örülök, mint egy rég nem látott barátnak. Jelenleg is legszívesebben kezdeném a következő kötetet, de neeem, kibírom. Úgy túl hamar elfogynának...

A második kötet nemhogy kevésbé, hanem talán még jobb, mint ez első. Egyszerűen minden egyes pillanatát, szavát imádtam. Fitz testi-lelki küzdelmeit, örömeit nem lehet nem szeretni. Ármány, fondorlat, árulás, öröm, bánat, barátság, hűség, harc... talán ezek lennének a kulcsszavak. Persze nem lehet (és nem is tudom minek akartam) néhány szóval elmondani mennyire jó a könyv.

Hobb fantasztikusan tud írni (Horváth Norbert meg fordítani). Fitz külső-belső hánykódását annyira jól elém tudja tárni, hogy olvasás közben úgy érzem én is Fitz bőrében vagyok (az E/1 ellenére), és vele együtt küzdök napról napra. Úgy érzem, ez a sorozat úgy illik hozzám, mint egy tökéletesen rám szabott öltöny. A kutyák és a farkasok a kedvenc állataim, Fitz pedig kutyákkal van körülvéve, aztán beszerez egy farkast is, akit egyszerűen imádtam.

Talán nem egy óriási spoiler, ha elmondom, hogy Fitz bele tud mászni az állatok gondolataiba, össze tud velük kapcsolódni. Ezt persze Burrick, a lovász, aki nevelte megtiltja neki, mondván, hosszútávon káros hatással lesz rá, de ezt a tiltást a fiúnak mindig sikerül áthágnia. A farkashoz nem akar kötődni, de végül olyan szoros kapcsolat alakul ki közöttük, ami csak egy falkában létezik farkas-farkas között.

Nem tudom mit mondjak még, csak áradozni tudok, fantasztikus könyv!

Kedvenc szereplő(k): Éjszem, Fitz, Bolond

Értékelés: hatalmas 10/10

Előzmény: Robin Hobb - Az orgyilkos tanítványa